Hogyan jutottunk idáig?

Szerelembe esni izgalmas volt, az esküvő is csodálatosan sikerült, de az azt követő évek rémálommá váltak. Egy nehéz nap után a házaspár azon tűnődött: „Hogyan jutottunk idáig?” Jó kérdés. Az utat, amely egy házaspárt egy fájdalmas és nehéz házasság felé visz, könnyű felismerni, ha tudjuk, mit keresünk.

A házaspár számára gyakran nehéz meglátni azt, hogyan vált a nyugodt, boldog házasságuk szorongással és stresszel teli kapcsolattá. A kapcsolatukban valami megváltozik és hirtelen az összetartozás érzése elmúlik. A kapcsolat egyik résztvevője visszavonul, míg a másik a köztük kialakult távolság miatt szorongani kezd. Az pedig, hogy hogyan oldja meg a házaspár a problémát, befolyásolja majd a házasság kimenetelét.

A jó hír, hogy mindig van remény. Amikor úgy érezzük, elvesztünk, csak egy jó útmutatásra van szükségünk ahhoz, hogy a helyes utat újra megtaláljuk. Egy útmutatásra, amely megmutatja, hogy hogyan és miért jutott kezdetben boldog házasságunk ilyen nehéz helyzetbe. Ez minden házaspár életében bekövetkezik. Ha követjük ezt az utat, akkor a házasságban fellépő problémákat helyre tudjuk hozni.

„A házasságba mindannyian elvárásokkal érkezünk, de az elvárásaink csalódáshoz vezetnek, a megoldatlan csalódás pedig fájdalomhoz és haraghoz, melyet neheztelés követ. A sérelem keserűségbe torkollik és a keserűség pedig érzéketlenségbe, amely váláshoz vezethet.” (P. Guerin, 1982)

A folyamat tehát a következő módon néz ki:

⇒ Elvárások
             ⇒ Csalódás
                         ⇒ Fájdalom és harag
                                      ⇒ Sérelem
                                                     ⇒  Keserűség
                                                                    ⇒ Érzéketlenség
                                                                                      ⇒ Válás

A házasság felé vezető út elvárásokkal indul. Azért kötünk házasságot, mert valami jót és csodálatosat várunk tőle. Szerelmet, támogatást és megértést remélünk. Azt reméljük, hogy gyermekkorunk boldog emlékeit a házasságunkban újra megélhetjük. A házasságtól új, pozitív élményeket várunk, amelyek segítenek elfelejteni a régi, rossz emlékeket.

Mivel mindenkinek egyéni elvárásai vannak, az emberek gyakran nagyon különböző elvárásokkal érkeznek a házasságba. Egyikük érzelmi közelséget vár el, míg a másikuk távolságtartó. Például a nő azt gondolja, hogy nem kell elmondania a házastársának, mire van szüksége, mert azt hiszi, ha a másik igazán szereti őt, akkor azt úgyis tudnia kell. Közben a férfi úgy érzi, ha a felesége szeretne valamit, majd elmondja. Ezek nagyon különböző elvárások. Amikor összeházasodunk, általában nem gondolunk ezekre a dolgokra. Azt hisszük, hogy a másik mindig megért minket.

Az elvárások után mindig jön a csalódás is. A csalódás természetes és minden kapcsolatunkban bekövetkezik. Fiatal párok a házasságuk kezdetén nem szólnak semmit a másiknak arról, ha csalódás éri őket. Nem szívesen mondanak nemet a házastársuknak és nem foglalkoznak a fájdalommal, ami őket éri. Ebben a szakaszban még hisznek abban, hogy megértik, elfogadják és szeretik őket. Így inkább nem mondják el, mi bántja őket. Aztán a fájdalom és a bánat is elmúlik és az élet megy tovább.

Az újra és újra megismétlődő és megoldatlan csalódás viszont egy erősebb reakcióhoz, fájdalomhoz és dühhöz vezet. Salamon azt írta, „A hosszú várakozás beteggé teszi a szívet.” (Példabeszédek könyve 13:12) Itt már egy kicsit fenyegetve érezzük magunkat. Nem tapasztalunk megértést és szeretnénk felhívni a párunk figyelmét arra, hogy valami nincs rendben.

A férj azt kezdi érezni, hogy nem tisztelik, míg a felesége, hogy nem szeretik. A férj visszavonul, kevesebbet beszélget és több időt tölt távol az otthonától. A feleség kifogásolja, hogy férje nem beszél vele, túl sokat dolgozik és már semmi romantika nincs a kapcsolatukban.

A fájdalom és a harag neheztelést szül. Ez egy nagyon jelentős pont a házasságban, mert a házastársak másképp kezdenek viselkedni. A veszekedések végtelenné válnak és nincs rájuk megoldás. Napokig nem szólnak egymáshoz. Valamelyikük elmeséli a barátoknak vagy rokonoknak, hogy milyen rossz a kapcsolatuk vagy milyen magányosak a házasságukban.

A sérelmek végül keserűséghez vezetnek. A bizalom teljesen eltűnik a kapcsolatukból és mindketten azt hiszik, hogy a másik nem támogatja már hanem csak bántani akarja őt. Az alapvető kommunikáció is megszűnik közöttük. Amikor valakit keserűség ér, egy rossz kapcsolat áldozatának érzi magát. Ilyenkor gyakran felteszi a kérdést magában: „Hogyan tudtam összeházasodni egy ilyen szörnyű emberrel?”

Az emberek belefáradnak a folytonos fájdalomba és érzéketlenné válnak. Azt gondolják: „Nem engedem, hogy többé bántsanak! Jól akarom magam érezni. Megérdemlem ezt, ez alapvető emberi jogom.” Sértéseket vágnak egymás fejéhez és azt keresik, hogyan tudják egyre jobban elnyomni a fájdalmukat. Ennek tipikus módjai lehetnek: viszonyt kezdenek valakivel, alkoholba menekülnek, vagy elköltöznek otthonról.

Az érzéketlenségtől már csak egy kis lépés a válás. Egyikük ügyvédet fogad és néhány hónap múlva véget ér a házasságuk. A barátoknak, a családnak és a gyerekeknek okozott kár egy életre szól. A válás nagyon fájdalmas és az azt követő hónapokban állandóan azt kérdezik maguktól: „ Hogyan jutottunk idáig?”

Fontos hozzátenni, hogy mindig van remény, függetlenül attól, hogy a házaspár az idáig vezető út melyik szakaszán van. Ha ezen az úton találod magad, tudnod kell, hogy mi a teendő. A legjobb kiindulási pont, hogy mindenekelőtt a keserűségnek és a sérelemnek kell megváltoznia. Az, hogy a keserűség hogyan múlik el egy ember életéből, egy másik történet. De fontosnak tartom megemlíteni, hogy a keserűség mögött ott a szomorúság és a csalódás is, hogy az elvárások sohasem teljesülnek.

A házasság egy bonyolult és fontos feladat, egy nagyon lényeges fejlődési folyamat. Amíg korábban csak magunkra figyeltünk, most a másik válik fontosabbá. Figyelmünket magunkról már a házastársunkra irányítjuk. Mint férjnek, az a feladatom, hogy segítsek fejlődni a feleségemnek. Segítek neki azzá válni, amivé Isten teremtette. Ezzel én is fejlődöm és egyre hasonlóbbá válok Jézushoz. Egyetlen példát kell követünk, ez a példa pedig Isten szeretete. Az ő szeretete az, ami megment, gyógyít és megújít minket.

Isten szeretete mindig hűséges és soha nem feltételhez kötött. Jézus a példaképünk, „Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, életét adja váltságul sokakért.” (Márk evangéliuma 10:45)

Dr. Evan Parks

Forrás: Link