A lista, amely megmentette a házasságom

Amire egy, a férjem hiányosságairól készített leltár megtanított

Eljött a nap. Olyan hosszan kitartottam a házasságomban, amennyire csak tudtam. Egyszer, mikor a férjem, Bill elment dolgozni, összecsomagoltam egy táskába magamnak és a 14 hónapos fiamnak és eljöttünk otthonról. Ez volt az egyetlen év a házasságom alatt, amikor ugyanabban a városban éltünk a szüleimmel. Nyilvánvalóan a lehetőség, hogy kényelmesen a mamámhoz és a papámhoz szaladhatok, könnyebbé tette a döntésemet, hogy elhagyom Billt. 

Mérgesen és könnyes arccal léptem anyukám konyhájába. Tartotta a gyereket mialatt elzokogtam a függetlenségi nyilatkozatomat. Egy kézmosással és egy csésze kávéval később, a mamám megígérte, hogy apával együtt segíteni fognak nekem. 

„De mielőtt elhagyod Billt,” – mondta, „van egy feladatom a számodra, amit végig kell csinálnod.” 

Anya letette az alvó kisfiamat, elémtett egy üres papírt és egy tollat, majd a lap közepén húzott egy függőleges vonalat. Megkért, hogy a bal oldalra írjam le az összes olyan dolgot, amit Bill tesz és lehetetlennek tartom, hogy együtt éljek vele. Miközben az elválasztó vonalat néztem, azt gondoltam, a jobb oldalon majd az összes jó tulajdonságot kell majd felsorolnom. Biztos azt akarja elérni, hogy a bal oldali rossz tulajdonságok listája hosszabb legyen. Ez egyszerűnek tűnik, gondoltam. Gyorsan telefirkáltam a bal oldalt. 

Bill sosem veszi fel a földről a ruháit. Sose szól ha elmegy. Alszik a gyülekezetben. Kínos, gusztustalan szokásai vannak, mint például turkálja az orrát vagy a vacsoraasztalnál böfög. Még sosem vett nekem szép ajándékokat. Mindig visszautasító a ruhapróbálásnál. Zsugori ha pénzt kell adni. Nem segítene a házimunkában. Keveset beszél velem. 

Kicsit önelégülten azt mondtam: „Gondolom most megkérsz, hogy a jobb oldalra írjam le Bill jó tulajdonságait.” 

„Nem”, mondta. „Már tudom melyek Bill jó tulajdonságai. Inkább mindegyik rossz mellé írd le azt, hogy hogyan reagálsz rájuk. Mit csinálsz?” 

Ez még keményebb volt, mintha a jókat kellett volna leírnom. Azon gondolkodtam, melyik az a pár jó dolog, ami Billben talán megvan. Magamat figyelembe sem vettem. Tudtam, hogy anyám nem fog békén hagyni, amíg nem csinálom meg a házifeladatot. Így el kellett kezdenem írni. 

Duzzogva, sírva és mérgesen nekiláttam. Haragudnom kell rá. Úgy viselkedek mint egy mártír. Azt kívánom, bárcsak hozzámehetnék valaki máshoz. Megsértődöm és nem szólok hozzá. Úgy érzem, túl jó vagyok neki. A lista végtelennek tűnt. 

Amikor elértem a lap alját, anya felvette a papírt és odament a fiókhoz. Elővett egy ollót és a vonalon kettévágta. A bal oldalt összegyűrte és a kukába hajította, majd a maradékot a kezembe nyomta. 

„Becky,” – szólított meg, „vidd haza ezt a listát. Töltsd el ezt a napot úgy, hogy elgondolkodsz ezeken a dolgokon, a saját életeddel kapcsolatban. Imádkozz ezek felől. Addig vigyázok én a gyerekre. Ha komolyan megteszed amit kérek tőled és még mindig el akarod hagyni Billt, apád és én minden segítséget megadunk neked.” 

Szembenézés a tényekkel 

Hátrahagyva a csomagom és a fiam, hazavezettem a házunkhoz. Miközben a darab papírral a kanapén ültem, képtelen voltam elhinni amivel szembenézek. A mérleg másik serpenyője nélkül, ami Bill idegesítő szokásait tartalmazza, ez a lista maga volt a rémálom. 

Rekordot döntöttem kicsinyes viselkedésben, szégyenletes praktikákban és destruktív válaszokban. A következő néhány órában kértem Istent, hogy bocsásson meg. Erőért, vezetésért és bölcsességért könyörögtem a változásokhoz, amiket meg kellett lépnem. Ahogy tovább imádkoztam, rájöttem, mennyire gusztustalanul viselkedtem. Már alig emlékeztem Bill dolgaira, melyeket a bal oldalra írtam. Hogy lehettem ennyire nevetséges? Nem volt semmi erkölcstelen vagy szörnyű azon a listán. 
Őszintén végiggondolva egy jó emberrel voltam megáldva – nem egy tökéletessel, de egy jó emberrel. 

Visszagondoltam az elmúlt öt évre. Tettem egy fogadalmat Billnek. Szeretni és értékelni fogom őt betegségben és egészségben. Jóban rosszban vele leszek. Ezeket a szavakat Isten, a családom és a barátaim jelenlétében mondtam. Mégis ezen a mai reggelen kész voltam őt idegesítő szokások miatt elhagyni. 

Visszapattantam a kocsimba és a szüleimhez hajtottam. Csodálkoztam, ahhoz képest mennyire másként érzem magam, ahogy ma először érkeztem. Békességet, megnyugvást és hálát éreztem. 

Mikor felvettem a fiamat, megrémisztett, hogy akarhattam egy ennyire drasztikus változást csinálni az életében. A kicsinyességemért majdnem azzal fizetett, hogy elszakad a csodálatos apukájától. Gyorsan, megköszöntem anyukámnak a segítséget és kirohantam az ajtón, hogy minél előbb hazaérjek. Mire Bill otthon volt, én már kicsomagoltam és vártam. 

Egy új remény 

Szeretném azt mondani, hogy Bill megváltozott. De nem. Ő még mindig azokat csinálja, amik nagyon bosszantanak és zavarnak, néha majd felrobbanok. 

Egy dologra visszagondolok: Bill aludt a gyülekezetben. Abban a pillanatban, hogy elkezdett szundikálni mindig figyelmeztettem, hogy a rajongásom elpárolgott. 

Annyira gyakran gondoltam, hogy ez már tényleg súlyos, mennyire nem érdekli az üzenet – ráadásul az apám volt a prédikátor! De hozzá kellett szokjam, hogy Bill képtelen ébren maradni, ha hosszabb ideig kell ülnie egy széken. Egész idő alatt ő bólogat, én pedig füstölgök, megalázottan feszengek a padban. Ilyenkor nem értem miért mentem hozzá ehhez az emberhez. Pedig azt gondoltam magamban, hogy nem érdemel egy annyira istenfélő feleséget mint én voltam. 

Mostanra azonban már igazán látom magamat. Az életem egy jelentős részét a büszkeségem tette ki – a saját imádatom. Ez nem Bill problémája volt, hanem az enyém. Mikor Bill elaludt a gyülekezetben, én alámerültem a hálában és az imában. Levettem a szemeimet magamról és Billről, és Istenre néztem. Ahelyett, hogy az istentiszteletről dühöngve távoztam volna, örömmel mentem el. 

Ez nem tartott sokáig mielőtt Bill felfigyelt a különbségre. Egyszer megjegyezte egy vasárnapi ebédnél: ”Úgy látom, egyre jobban tetszenek az összejövetelek. Korábban azt gondoltam, nem jön be neked a prédikátor!” Szinte azonnal vissza akartam vágni, hogy milyen sok vasárnapi istentiszteletemet tette tönkre. De ehelyett, elfogadtam a kijelentését anélkül, hogy bármit is reagáltam volna. 

Tizenöt évvel később, 49 évesen, Billnél Alzheimer kórt diagnosztizáltak. Ott kellett hagynia a tanári munkáját, rámhagyva a családról való gondoskodást, ami folyamatos aggodalomra kellett késztessen. A látvány, ahogy harcolt, hogy képes legyen a mindennapi dolgainak elvégzésére, a fiaimmal együtt nagyon inspirálólag hatott ránk. A hitünkre kellett hagyatkoznunk, hogy Isten irányítja a dolgokat, különösen amikor azt éreztük, hogy minden kicsúszott a kezeink közül. A bibliában válaszokat kerestünk a nyomasztó kérdésekre, melyeket nem értettünk. Órákat töltöttünk különféle érzések közt, a szomorúságtól a haragig. Egyre csak azt kérdeztük, miért? Isten minden meghaladó békességéért könyörögtünk. 

Sajnálatosan, sokszor híján voltam a türelemnek, még akkor is, amikor tudtam, hogy Bill nem tudja megakadályozni, hogy olyan dolgokat tegyen, amik engem felidegesítenek. Felismertem a felelősségemet abban, hogy azzal a szeretettel kellett volna válaszolnom, amit Isten mutatott nekem. Istenhez kiáltok az Ő szeretetéért, mert tudom, hogy én nem vagyok képes Bill-t úgy szeretni, ahogy Isten szereti őt. 

Számtalanszor hálát adtam Istennek édesanyámért, aki szellemileg támogatott. Bár biztos, hogy kísértést érzett rá, de nem kezdett el nekem prédikálni vagy a viselkedésemről a véleményét megosztani. Hanem elvezetett az igazság felfedezéséhez, ami megmentette a legnagyobb kincsem, a házasságom. Ha nem tanultam meg keresztény feleségként válaszolni Bill apró problémáira, most nem lennék képes megfelelően hozzáállni ehhez a mostani, sokkal nagyobbhoz. 

A fiam egy nap, amikor hazajött és megkérdezte: „Anya, mit kellene tennünk amikor apa már nem is emlékszik ránk?” A válaszom az volt: „Mi emlékezni fogunk rá. Mi emlékezünk arra a férjre és apára, aki volt. Emlékezni fogunk minden dologra, amit tanított és arra a csodálatos érzésre, ahogy minket szeretett.” 

Forrás: Link